Most itt egy új nézőpont - a már meglévő mellett.

Úgy tűnik nem vagyok képes egy rendes posztot (sem) megírni, csak  jópár hónap késéssel. Mint az előbbit is például.

I.

Novemberi vasárnap. Ennél szomorúbbat elképzelni is nehéz ma este. A percenként fel-feltáruló bejárati ajtón óvatosan be-bekéredzkedik koldulni kis üvegfülkémbe egy kis sötét nyirkosság és azt hiszem túl jószívű vagyok ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül elküldjem. Leül mellettem a székre és bár enni ugyan nem kér, de szótlanul néz, mint néma a tó a néma csillagot és közben zsebre vágja csendes-otrombán a maradék jókedvem, amelynek a nagy részét még délután hagytam el valahol a buszból kifelé bámulva, a rongyosra ázott útszéli fákat szemlélve.

II.

Kívül - belül sokszor úgy tűnik, mintha az a valaki leginkább én magam lennék, aki egy elkészült akvarellre ügyetlenül ráborítja a festővizet.

Kedves Naplóm,

ma egész  fél éjjel csak forgolódtam, aztán úgy döntöttem hajnali ötkor, hogy akkor ebből mostmár elég. Valami kivetett az ágyból - jobban mondva bele sem vetett, ha már itt tartunk, de nem is olyan rég még sötét volt, dehát akkor mégis: csak egy próba. Kár volt. Kedves Naplóm, azt hiszem valami torkomig érő, fel-feltörő [már emlegetett] vándorhiátus dobált oda-vissza ma éjszaka a fekhelyemen, ami aztán most reggelre sem lett meg. De hátha majd nappal. Pedig kerestem, tényleg, esküszöm.

Kedves Naplóm, lehet, hogy az a hiány: mégsenemis hiány, hanem épp most kezd meglelődni? Hogy attól hiány, hogy megtalálom?

Sima legyen matraca, / Vánkosa kerek, / Fel ne törjék sárga zajjal / Földjét reggelek.

Vagy hogyis.

Jóideig azt gondoltam, hogy végleg magam mögött hagyhatok dolgokat. Gyakorlatilag bármit, amire azt mondom, na jó, akkor holnaptól befejeztem. Könnyedén rázárok egy valamilyen doboz fedelét mindenféle apróságra. Pár skatulyányi kékesszürke kagyló. Elsárgult >kedveskedő< cetlik. Zörgősre száradt falevelek és virágszirmok, maréknyi fényét vesztett gesztenye és mindenféle egyéb termés. Egynéhány pöndörödő szélű fotó és a doboz aljából előkerülő filléres >bazári< vicikvacakok… no meg az az egy-két-három kallódó hiátus lélek-legbelülről le-lecsípve… tehát ennyi, soha többé nem gondolok rájuk, ezért, vagy azért, voltaképp teljesen mindegy.

És tessék, be kell látnom, illúzió mindez: az ügyesen bedobozolt dolgok >egy része< idővel valahogy megint itt táncol incselkedve orrom előtt, sokszor hónapok, sőt hosszú évek múltával. Ezért aztán mostanság leginkább azzal vagyok elfoglalva nap-nap után, hogy megpróbálom magammal megértetni, medve, lehetetlen kétszer ugyanabba a folyóba, hidd el… Vagy csupán annyi történt, hogy az elém szemtelenkedő részek ravaszul kiszöktek poros kalitkájukból, mert kicsit levegőzni akartak? Átmozgatni elgémberedett végtagjaikat. Nem tudhatom.

… valaki egyszer azt mondta, hogy a történeteknek nincs kezdetük, és nincs végük sem. A történet összetekeredve, mint egy kígyó, benne van az élet minden pillanatában. Ekkor és ekkor kezdődött el. Ekkor és ekkor ért véget. Ilyet csak együgyűek mondanak.

A hideg lakásba belépni úgy estefelé, vasárnap. Ahogy egyszerre elvész minden, ami mindeddig egy másvalakire utalt. Egy darabig körözni, nyitni és zárni ajtókat, szekrényeket; hosszan álldogálni a szoba ásító ürességében. Nyomokat keresni, itt és itt is kellene annak a jólismert néhánynak lennie, de már sehol semmi, csak itt-ott néhány elmosódott körkörös alakzat, talán virágcserepek helye. Az ablakpárkányon, a polcokon mindenütt az a lassan leülepedő finom szürke por, ahogy lehúz, altat, befed.

Majd dobd be a kulcsokat a postaládába. Otthagyod, kiveszem, forgatom, később aztán lerakom és nem használom többet. Kallódjanak csak el, most már úgyis mindegy. Ezek a kulcsok nem nyitnak többé utat senkihez, most már bizonyos.

… az ember nézheti az eget reggeltől éjfélig, vagy végighaladhat a spektrumon az infravöröstől az ultraibolyáig anélkül, hogy valamikor is megjelölhetne egyetlen pillanatot vagy pontot, ahol a minőségi eltérés megjelenik; senki sem mondhatja, hogy az alkonyból éppen ebben a pillanatban lett este, vagy hogy a kék éppen itt ment át lilába, s az ártatlanság éppen most váltott át a bűnbe. Az ember ezért igen messze haladhat visszafelé egy helyzetben, anélkül, hogy megtalálná azt a szót, vagy mozdulatot, melyhez az elsődleges felelősséget megnyugtatóan hozzá lehetne rögzíteni; s ezen a hosszú úton egyszerre csak azt veszi észre: a változás már megtörtént, már történelem; ilyenkor aztán elfogja az embert a végzetszerűség, ”késő bánat” érzése, melyben valójában nem hisz ugyan, de amellyel kapcsolatban egy s más okból kifolyólag nem tartja célszerűnek a kétkedést.

Kedves Olvasóim,

megnyílt a medve fotóblogja, mely ugyan még csak néhány képpel jeleskedik, de folyamatosan bővül.

Itt jegyezném meg, hogy mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs evvaleona hathatós közreműködése, amelyet ezúton jól megköszönök neki:)

Ilyen tehát, mikor medve szeme a világ...

Tavaly nyáron hosszasan gondolkodtam azon, hogy vajon írhatnék-e megint olyan naplót, mint annakidején, „pályafutásom” elején, tízéves koromban, hogy mindent pontosan rögzítek, ami egy nap történik velem. A felkeltemtől egészen a lefeküdtem és betakaróztamig.

Az elmúlt hetek egyikében meg is próbáltam, de csak két napig ment, vagy méginkább egyig – tehát a tavaly augusztusban feltett kérdésre jelenleg határozott nem a válasz. És még az a (majdnem) két megírt nap is csak egy-két-három apróságban követi a történetet – vigyázat, nyomokban valóságot is tartalmazhat.

Olyan jó lenne pedig tetten érni, mi történt velem az elmúlt másfél-két hónapban, legfőképp azt, hogy hová tűntek el belőlem egynémely dolgok, olyan nagyon hirtelen, szinte egy csapásra: egyik nap felébredtem és nem találtam már magamban, csak hűlt helyüket. Csupán az érzés volt már meg bennem, hogy valami hiányzik - hiszen legjobb tudásom szerint eddig valamik éltek bennem és nem hagytak nyugtot nekem, ott. Mostanra azonban azt sem tudom már mik voltak éppenséggel - eltűntek, szertefoszlottak, mintha soha nem is lettek volna bennem. És sosem fájtak volna.

Arra, hogy mennyire fájtak és miért olyan nagyon, pedig már visszaemlékezni sem vagyok képes. Csak remélni tudom, hogy nem maradt belőlük egyetlen parányi sejtecske sem, amely bármikor reprodukálja ez egészet, mondjuk ha letelt egy év, esetleg kettő.

És a miértekről eddig még egy szó sem esett.

 Két-három kövér molylepke keringett a csembalón álló lámpa körül. (…) Az pedig rejtély, hogy az éjszakai rovarokat miért vonzza a fény, amikor más állatok éppen a fény közelében falják fel őket legkönnyebben. (…) Egyszer egy szertartásos vacsorán az asztalszomszédja egy tudós professzor, társalgás céljából a gyertyatartó fölött köröző rovarokra mutatott. Az ő szemük úgy működik, magyarázta (…), hogy a fény mögött mélységes sötétség van, és ez az, ami vonzza őket. Jóllehet a fényben más állatok prédájává lehetnek, engedelmeskedniük kell az ösztönüknek, mely a fényen túli, legsötétebb sötétség keresését írja elő – ami ez esetben merő káprázat. Emily szofizmust, képtelen öncélú fejtegetést sejtett ebben. Hogy képzelheti valaki, hogy képes egy rovar szemével látni a világot? Nem mindennek van oka, és ha úgy teszünk, mintha lenne, balgán beleütjük az orrunkat a világ működésébe, s akár még pórul is járhatunk. Némely dolgok egyszerűen úgy vannak, ahogy.

II.

Elkallódni-megkerülni.

Üres lélekkel útnak indulni és szinte túlcsordulva visszatérni. Nem kerestem, ez szinte biztos, de mégis találtam valamit - ez is biztos.

Megfoghatatlan hol. Talán séta közben esténként a parton, a talpamat dörzsölő nedves-érdes homokszemek között? Vagy az aranyló őszi napfényben, amely időről időre végigsimítja a folyton párás levegőtől csigákba göndörödő hajam? A lejtőn lefelé száguldva, ott, ahol az út szorosan a tengerhez simul, egyszer-kétszer biciklivel. Később aztán kicsit messzebb és másfelé autóval is, estefelé, útban hazafelé ordítva énekelni David Gray-jel, hogy What am I doing wrong? Úgy éreztem, abban a pillanatban semmit.

Elkallódni-megkerülni. Mindenféle tekintetben, kedves Olvasó.

Medve szerint ősz a világ.

Egyszer azt írtam, hogy a szívem szivacs, ezt-azt csinál, kicsavaródik, ilyesmik. Sosem ott van, ahol lennie kéne neki. Bámulatosan tudja változtatni az alakját. Ha akarja olyan, mint egy szőrpamacs. Vagy paróka. Vagy kifordított bundakesztyű. Vagy szobafestő pemzli. Vagy papucs orrán pamutbojt. És most milyen? Valami egészen más, mondjuk szabdalt szövet. Vagy méginkább: öreg, kopott, toldozott-foldozott játékmackó, egyik gombszeme már csak egy szál cérnán hintázik, fülei kajlák, selyemhímzéses orra néhány foszlány már csupán, de mancsai ölelősre állítva - a világba, bele.

Itt jártam amúgy ma, sétáltam is, mint felhő, meg főztem is, mondjuk mint egy medve. Kicsit. Más egyéb nincs.

Vannak napok, mikor valahogy olyannyira a fejemben vagyok, hogy teljesen úgy tűnik, mintha egész nap álmodnék. Elmosódott minden, álmodom, vagy még pontosabban: olyan, mintha ülnék benn a fejemben egy kis széken és feszülten azt figyelném, mit csinál az énnek mondott lény odakinn. És kommentálok, de szánalmas egy alak ez a medve, hogy gondolhatja ezt komolyan?, sokszor nevetek is magamon, de legeslegtöbbször kiabálok, ezt most azonnal hagyd abba, hallod, most rögtön gondolj másra!.

Tegnap ördög bújt ki belőlem, úgy viselkedtem, hogy a széken ücsörgő is csak bámult először és nem is igen tudott szóhoz jutni. Nem, nem szélvész voltam, (bár az lettem volna!) hanem inkább kínosan csöndes. Összevont szemöldökkel figyeltem magam a kis székről és nem tudtam mit mondani. Arra, hogy például mifenének viselkedem úgy, ahogy épp, holott elvileg teljesen az ellenkezőjét érzem. Elvileg persze. Meg arra, hogy oldani kellett volna és oldódni, ehelyett azonban kötéssel, megkötözéssel próbálkoztam. Aminek – tudhatnám már – sosincs jó vége.

És úgy is lett, az a legkevesebb, hogy éjjel aztán egy szemhunyásnyit sem aludtam, nem hagyott az a mantraszerűen ismételgetett néhány verssor, kicsit később dallam és szinte véreres most szememnek szöglete. Hajnal óta mindkét.

De ez tegnap volt, ma már visszabújtattam az ördögöt, homályba bele vissza, maradjon is ott, úgy akarom.

Nem is olyan régen beszélgettünk arról, hogy bizony könnyen el lehet feledni nyelveket, ha nem gyakoroljuk őket. Írni is például egyre nehezebb, ahogyan telnek a hónapok; mondanám valahogy, de egyre inkább bennreked. Álmomban már viszont sokszor beszéltem teljeséggel ismeretlen nyelveken, sőt egyszer >viszonylag< éberen is, ha jól emlékszem szlovákul, mindez azonban úgy tudom, egy pár elfogyasztott rumos kólának köszönhető.

De mi történik akkor, ha kommunikálok valakivel, látszólag ugyanazon, de voltaképpen számomra, egymás számára mégiscsak ismeretlen nyelven? Hogy leginkább úgy tűnik, ez az egész maga az ismeretlen remekmű, csakhogy olyan nyelven írva, amelyet sosem fogok/fogunk érteni. Hogy bármit teszek is, ez kettős monológ marad, párhuzamosan futva egymás mellett. Hogy írunk ugyan együtt történeteket, de egytől egyig átfordíthatatlanok, átültethetetlenek, közös nevezőre hozhatatlanok maradnak. És éppen ezért hiába is szeretném elmondani, hogy bár ismeretlen nyelvet beszélünk, ennek ellenre néha úgy érzem, egy-egy tétova szavunk kölcsönösen bele-belesodródik egymás mondatai közé. És hogy mindez valószínűleg pusztán csak az esztétikával magyarázható; azok az óvatos szavak csak egzotikus, jól hangzó kifejezések nekünk, de semmi egyebek. Értelmük továbbra sincs számunkra.

Egy elfelejtett, nem beszélt nyelvet gyakorolni mégis vajon hogyan lehet?

A bizományiban vásároltam egy Sokol táskarádiót. Eredetileg a zene miatt vettem, éjszakára, mert megszoktam, hogy anyámnál egész éjjel zúgott a tévé, és így sokkal jobban tudok aludni. Aztán hallgatni kezdtem a francia, meg orosz, meg portugál adókat, de egy idő után idegesítettek. Néhány szófoszlány vagy a puszta hangsúly alapján máris sejteni véli az ember, hogy miről van szó, pedig valójában azt sem tudja, hogy híradó, vagy rádiójáték. Szóval véletlenül megért egy félszót, és akkor óhatatlanul figyelni kezd, és egyre inkább az az érzése, hogy valamiről lemarad. Aztán rászoktam az arab adókra, ahol se germán, se latin, se szláv szavak, pusztán egy teljességgel érthetetlen nyelv monotóniája. Ez lehalkítva, éjszakára sokkal jobb a zenénél vagy az európai adóknál. Mintha az Úristen beszélne hol férfi-, hol női hangon.

Olvasó, hallgass ide, úgy mondják a sétáknak gyógyerejük van. Már-már varázs. Egy erős séta évekkel hosszabbítja meg a sétálók, sőt, a helyszín életét.

Valamiféle keretbe foglalódni estétől másnapig. Szombat estétől vasárnap délutánig egy hosszú séta. Séta, de nemcsak a térben, hanem keresztül az eltelt időn is. Azaz: végigjárni-újraélni a közben eltelt pár hónapot, ez meg ez történt, amióta nem láttalak. Hogy úgy tűnik, mostantól valahogy egyszerűbb minden, ami pár nappal ezelőttig igencsak bonyolult volt. Furcsa, de elég, hogy csak beszéltünk róla egy keveset. Keretbe foglalódni, hogy az út, a mindent-megértésé, bennem egy sétával kezdődik, induláskor, este, aztán ugyancsak egy sétával fejeződik be, hazafelé, másnap délután.

Visszacsöppenni a hétköznapok megszokott >ritmikus< unalmába.

Vasárnap este belépni a szobába, a múltheti rettenetes rendetlenség, ami ott fogad. Az összesározott ruhák kiborítása a szőnyegre; a visszahozott >madárlátta< nyúlós szendvicsek, az elporlódott kekszek és a barnafoltosra ütődött almák csendes összeölelkezése az agyongyűrött nejlonzacskókban. Rakosgatás – a mindent elpakolás illúziója, egyik fotelből a másikba. Jóleső fáradtság.

Aztán reggel felé a félkómában elfogyasztott zöld tea, percekkel később az a lélekvesztő rohanás, Istenem, már megint késésben. Számolás, egész nap. Nyomtató folytonos cirpegése, számlák, szállítólevelek, meg azok a mindent átjáró nehézkes-furcsa szagok, telefonálás. Egészen rövid elbambulás a pénztárgép mellett – lopott pillanat. Eső.

^{Ahogy múlnak a napok, / van abban valami nehéz. / Van, amikor könnyebb, / van, amikor nehezebb. / Az ember teszi a dolgát. / Csak arra gondol, / amire gondolnia kell. / Beosztja a napot. / Igyekszik korán ágyba kerülni. / Igyekszik fáradt lenni, / mire lefekszik. / Igyekszik nem gondolni / a következő napra. / Tudja, az a dolga, hogy éljen. / Elfordítja a kulcsot / nyitja a csapokat, / hallgatja a rádiót, / lassan issza a kávét./ Néz ki az ablakon.}

Furcsa, hogy fordulnak át dolgok egyik értékből a másikba és aztán megint vissza. Elmagyarázom.

Péntek este, kevéssel éjfél után zenét kezdtünk hallgatni – egészen reggel hatig. Azt gondolnád, valami komolyat, legalábbis frankón igényeset, de tévedsz, Olvasó. (Végsőkig elkötelezett rockrajongók csak saját felelősségre olvassanak tovább. Én szóltam.) A kilencvenes évek elejének technopopslágereit hallgattuk ugyanis, ami normális esetben soha, semmikor eszembe nem jutna, sőt, ki is kapcsolom a rádiót, ha arról van szó. Itt viszont hirtelen eszközzé váltak, egyfajta keretet kellett velük kitölteni, mondjuk egészen egyszerűen csak úgy, hogy a nosztalgiáét. És meglepően igényessé vált, azóta sem értem.

Mert történetek születtek, olyan emberekről, akiket alig, vagy egyáltalán nem ismertem. Egy újfajta tudást kaptam, róluk, hogy ilyen bennük az emlékezés. És ritmust adott, (Rhythm of The Night, ugye) kinek hogy, és nemcsak arra gondolok, hogy nekem például nagyon táncolnom kellett volna, de hülyén jött volna ki (nagyjából ekkor mondták azt a srácok, hogy hasonlítok Alanis Morissette-re, de ez amúgy baromság). Hanem hogy a nosztalgia időnként boldogító dolog >is< tud lenni, ahogy egyre mélyebbre kerülünk, emlékekben, időben. Szavak nélkül is, akár. Ez (ti. kilencvenes technopop) persze általában csak nagyjából a hozzám hasonló korosztállyal működik; ha mondjuk a hetvenes években lettem volna gyerek, valószínűleg csak semmitmondó, vagy méginkább idegesítő zörömbölésnek érzékeltem volna azt a péntek estét. De mindezeken túl, pontosan arról van szó, hogy általánosságban is nézhető a dolog. Hiszen akkor éjjel azok a számok valamiképpen elbeszélési móddá, narratívává váltak, de ez csakis időlegességben értelmezhető. Mert még egyszer nem bírnék ennyi blődséget elviselni, vagy legalábbis túl gyakran nem.

Ezt onnan is gondolom, hogy másnap, immár itthon, megpróbáltam egy-egy számot berakni, de a dolgok (szerencsére?) a megszokott arcukat mutatták, és így is van ez jól: negyed perc (vagy tán annyi sem) után az egészet szükségszerűen ki kellett kapcsolnom.

Az átlagosnál is személyeskedőbb bejegyzés. Bocs Olvasó, ilyen nem gyakran történik. De el kell, hogy mondjam, ma fenemód fejfájósan ébredtem, aztán félőrülten végigrohantam a városon, csak azért, hogy cirka két és fél órát álldogáljak az üzemorvos ajtaja előtt. Először csak csöndben doboltam, aztán már hangosan Ezernyi bársonyfüggönybe bele / bele, bele, bele. Bebocsáttatást persze utoljára kaptam, villámgyorsan levetkőztetett, közben úgy csinált, mintha vizsgálna is, de erős a gyanúm, csak az alsóneműmet akarta látni. Aztán elszakadt a cérna kabátom, a kedvenc, a szürke, ami zöld. Nem, nem a doki tépte le rólam, ez később történt.

Ezek után fortyogva ebédelni mentem, de hiába kértem (négyszer) rózsaszínkupakos ásványvizet attól a büdös némbertől a nénitől, csak nem figyelt oda. És még a visszajárót sem akarta ideadni. Délután veszekedtem emailben, kicsit később telefonon is, amit nagyon utálok, nem is szoktam, most valahogy mégis. Király.

Úgy érzem, eredményes nap volt, köszönöm, leülhet.

Most pedig moziba megyek. Mrrrg.

Minap a nullás pályát választottam az uszodában, magamban mosolyogtam is kicsit, mintha ott sem lennék, hoztam is ajándékot, meg nem is. És lőn: úsztam is meg nem is, mert meg sem kottyant az a tíz hossz, észre sem vettem, hogy esetleg pihenni kellene. Nem mintha olyan nagyon edzett lennék, sokkal inkább azért, mert a gondolataim szinte külön életet kezdtek – a testem meg csak rótta a métereket.

Mert zakatoltak akkor belül mindenek. Főként egyes mondatok, amelyek ott maradtak, ki nem mondottan, esetleg csak félig elindultan. Vagy akár kimondottan, de már látszólag rendszer és értelem nélkül. Bár eredeti szándék szerint szépen, ésszerűen felfüggesztve, selyemzsinóron, most mégis összecsomósodva, kibogozhatatlanul, csörömpölve. De hagyom én már így őket, maradjanak csak együtt, gyűjtsük hát össze, olvasszuk be mindet. Olvasztani. Régen az év utolsó napján ólmot öntöttek, alakjából következtettek a jövőre. Vajon mi lesz majd ebből a fröccsöntött, amorf idomból? Levélnehezék. Vagy könyvtámasz. Polc sarkán dekoráció. Porfogó?

Kiirtom a hasonlatokat, mielőtt / rám kerülne a sor. A beszéd csapdái, mint / hurkok a vadak vonulási irányában, / amely az itatóhelyre vezet.

Medve szerint a világ valahogy megint jól összekuszálta magát. Nem mintha mást vártam volna, igaz is, így szeretjük, ilyen a természete.

A térképet is százszor nehezebb így megrajzolni, most például egy hatalmas paca kevélykedik a közepén, összefolytak a színek, ember medve legyen a talpán, aki bármi értelmeset kivesz belőle. No persze, sokféleképp lehet egy ilyen papirossal bánni. Vannak, akik így már végképp használhatatlannak vélik és nem sokat gondolkodnak, el is dobják minden szívfájdalom nélkül. Lelketlenek. Aztán olyanok is akadnak, akik nem adják fel, továbbra is szorgalmasan elemezgetik, micsoda páratlanul csodás folt, nagyítóval figyelik, nézd, ha így tekintjük mondjuk új értelmet nyer, és persze mindig van utolsó utáni újabb esély. Megszállottak. És vannak, akik nyugodtan pakolgatják egyik helyről a másikra, míg egyszercsak valahogy el nem kerül a kezük ügyéből. Időnként egy félreeső fiók legalján ráakadnak, hát igen, a színek végülis szépek. Ők a sztoikus térképbirtokosok.

Személy szerint nem tudom, melyikbe is tartozom igazából.

Mondtam már, hogy időnként kincskereső is vagyok? Rémlik.

No nem profi, sajnos. Most ősszel is például egy jó ideig azt gondoltam elég, ha akarom és megtalálhatom a rejtett kincset. Mert azt akartam találni, olyan igen nagyon, ami valljuk be, önmagában is kissé ellentmondás. Aztán mégis máshogy alakult, egy idő után igyekeztem kiverni a fejemből, elvégre a kincskeresés valahol véletlen is. És most egyszerre fogja magát és csak úgy előlép a semmiből >itt vagyok< nem is értem, hogyan. És ami az egészben a legszebb: a rejtett kincs valójában egy térkép, amely folyamatosan [tovább]rajzolja önmagát.

Térképet rajzolni. Többfélét, persze. Lokálisat: ilyenolyan kanyarulatok, ívek, zsákutcák, nyílt terek. Aztán kronologikusat – ekkor meg ekkor ez történt. Történhetett volna? És mentálisat. Azaz: hogyan jutunk A-ból B-be, az út, amely bennünk alakul, míg átadjuk magunk a bűvöletnek, az utazás varázsának.

Pár napja mondta nekem valaki, hogy valahogy nem rajong a pusztulás látványáért. Nem tudom, sokszor nem a „klasszikus módon” képzelem az ilyesmit. Azzal próbáltam érvelni, hogy nem minden pusztulás szükségszerűen negatív.

Épp két hete, hogy váratlanul ismerősök érkeztek az >elhagyott< faluból és aztán beszélgetés közben egyszercsak kérdőre vontak, miért nem látogatok vissza soha – noha jelenleg tulajdonképpen nem lakom messze tőlük. Szinte sértve érezték magukat. Kínos volt, próbáltam magyarázatot adni, de inkább mellébeszélésnek tűnt, sőt, az hiszem némileg meg is bántottam őket. Olybá tűnhettem, mint egy idióta macska (nem, nincs identitászavarom), aki csak a helyekhez ragaszkodik, az emberek viszont csöppet sem érdeklik; és aki mellékesen nem halad a korral, mert magas ívben tojik a fotocellás ajtókra, a csilivili térkőre és az új orvosi rendelőre. Ragaszkodik viszont a lepukkant buszmegállóhoz a bolt oldalában, a porló betonasztalokhoz a piactéren, az öreg fenyőfákhoz a Községháza előtt (amit egyébként mindenki Tanácsnak emleget) – és amelyeket nem mellesleg hiába keresném, mert néhány éve kivágták őket. Ó, telihold, pompás időkre emlékezem. És hogy a régi, szutykos mozi helyén nemrég diszkont áruház nyílt, arról már nem is beszélek.

Nem tudtam elmagyarázni, hogy bármennyire is nem úgy tűnik, örülök a változásoknak, annak, hogy ’Európa keze betette végre lábát’ meg, jó, hogy vége a hatvanas éveknek és nem jön újra el, és sorolhatnám; de ha visszamennék, ugyan nem íródnának fölül a dolgok, de a bennem féltve őrizgetett, egyre nehezebben felidézhető képek méginkább elfakulnának és valahogy egyre többet kellene erőlködnöm, hogy ne húzódjanak végképp vissza a homályba.

Mi a pusztulás? Mondjuk az ötven évvel ezelőtti állapotok őrizgetése, vagy méginkább: a romlás nem-megjavítása? Vagy pusztulás-e a „fakítás”, az, ha szép lassan eltüntetjük a régit?

Utóbb mégis erőt vettem magamon, mit nekem nosztalgia, hö, megnéztem az internetre feltett új képeket. Nem kellett volna, most már tudom, de már késő.

Elég sokat ácsorgok mostanában az ablak előtt, nézem a parkot, ami nappal igen lehangoló, este viszont inkább sejtelmes. Valamelyik délelőtt egy szürkés-cirmos kabátba öltözött férfi jött és nekiállt összegyűjteni a lehullott leveleket. Szája elé sötét sál volt kötve, kesztyűjéről messziről is látszott, hogy koszlott, elrongyolódott darab. Előbb sávokra osztotta a területet, majd nekiállt kupacokba rendezni a nedves avart. Középkék műanyag zsákokba csomagolta a már összegereblyézett halmokat, az jutott eszembe róluk, hogy talán a hullákat kötözik ilyenekbe. Aztán abbahagyta, minden bizonnyal az el-eleredő esőben nem akart tovább dolgozni.

Vártam, hogy másnap talán folytatja, de azóta már több nap eltelt; a zsákok most is ott várakoznak türelmesen, félig megtöltve, már kissé megroggyanva a rájuk hullott csapadéktól. A füvön viszont nap-nap után különös mintázatok rajzolódnak ki, a sávok szép lassan összegubancolódnak, máshol kisimulnak, időnként hurkot vetnek, elgörbülnek, hogy később néhány méterrel odébb ismét kiegyenesedjenek. Mert egy-egy szélroham nyomán újabb és újabb nedves levélrétegek hullnak alá a fákról. Ablakom előtt is épp egy ilyen zilált ösvény vezet, jól-rosszul kivehetően.

Este aztán lesétáltam, hogy hátha közelebbről mást mutatnak a sávok, de rá kellett jönnöm, a káosz közelről még nagyobb. Előbb ácsorogtam kicsit a hidegben, később tettem néhány kört, rugdostam a nedves leveleket, hűvös, párás volt minden és mindinkább az járt a fejemben, hogy milyen különös, bennem is milyen végzetesen zavarossá vált minden. Mert messziről vannak ugyan dolgok, melyek tisztán kirajzolódnak, de időbeliségük mégis hihetetlenül összezavarodott, sokszor érthetetlenül visszakanyarodik, hogy aztán kisimuljon, de végül mégiscsak valahogy a fonákjára kerül.

És ami a legfurább: mindez mégsem ijesztő, nem csodálatos, nem nyugtalanító. Inkább tökéletesen természetesnek tűnik.

Most azonban sokkal mélyebben és tisztábban látta, hogy az idő az emberiség nagy illúziója: azt hisszük, hogy az idő valósága éppen olyan, mint az országúté – amelyen mindig látjuk, hogy hol vagyunk és hová jutunk –, és nem jövünk rá az igazságra: az idő egy szoba, és olyan szorosan zárul körénk, hogy többnyire észre sem vesszük.

Van a számítógépemen egy olyan dokumentum, melynek nemes egyszerűséggel a „hülye kérdések” címet adtam. Feleslegesnek érzett, mégis nyugtalanító, megfogalmazva hülyén kinéző/hangzó mondatok. Medve hülyéket kérdez. Minap akartam bele írni, de aztán valahogy mégsem éreztem méltónak (értsd: feleslegesnek) a soron következő kérdést. Igazából számomra eldönthetetlen milyen mappába is kellene pakolnom. Amíg nem találok megfelelő helyet neki, talán maradjon itt. Íme:

Bár, ha jól utánagondolok, mégis tudom a választ.

I.

Üldögélni, ugyanúgy, mint régen. Ott, ahol régen. Összetörni azt, ami régen. Átírni, felülírni, azt ami régen. Együtt gondolni azzal, ami régen.

II.

Nem tudom abbahagyni a nyaralást. Napok óta vége pedig és mégsem megy. És ma reggel döbbentem rá, hogy gyakorlatilag ugyanaz történik velem most, mint mikor nem tudok [időben] hazamenni egy kellemes estén, egy kellemes társaságból, csak akkor, mikor már túl késő korán, és nem tudom eldönteni, hogy akkor most milyen napszaknak definiáljam a reggelt.

Kiélvezni, hogy olyan az ébredő város ilyenkor, mintha álmosan belenézne valaki a tükörbe. A lámpák fénye a reggeli szürkületben homályos, mint mikor hosszú víz alatt tartózkodás után elmosódottá válnak a száraz világ körvonalai. És csöndben mosolyogni közben; egyfajta összegzése az estének.

És most, pár nappal ezelőtt gyakorlatilag ugyanúgy magam maradtam a végére, mint egy-egy ilyen este után, reggel felé, még a parkban üldögélve kicsit. De mégis valahogy más volt – míg olyankor csöndesen boldog vagyok, most csöndesen szomorú lettem. A többiek már úton voltak és nekem nehéz volt otthagynom a házat. Próbáltam ellensúlyozni azzal, hogy mechanikus tevékenységeket végeztem; lehúztam az ágyneműt, elmosogattam az edényeket, kivittem az előző estéről megmaradt dinnyehéjakat, összepakoltam a maradék holmimat, körülnéztem, nem maradt-e a többiek után valami. Igyekeztem nem gondolkodni azon, hogy nem sokkal előbb még rajtam kívül mások is tették itt a szokásos reggeli dolgukat. Ilyen lehet talán az, ha valaminek hűlt helye lesz. Aztán bezártam mindent, bedobtam a kulcsot az ablakon és elindultam a partra, a napsütötte sávon.

A legfurcsább, hogy valahogy mindig ez az egy óra jut az eszembe, ha arra a négy napra gondolok. Elterpeszkedik rajta, nem látom tőle a többit. És eldönthetetlen, hogy akkor most milyennek definiáljam ezt az egészet.

Mit jelent a születésnap egy blog életében? Mondjuk mazsolázást az éves keresőszavakból. Hogy én se rúgjam fel akkor a hagyományt, már ha létezik ilyesmi, szemezgetek egyet, Kedves Olvasó, mert bizony, 1 évesek lettünk, a Medve meg az ő blogja, ketten együtt.

Péntek éjjel volt egy beszélgetésem, egész rövid, de annál hatásosabb. Jelesül épp azt mondtam valakinek, hogy úgy istenigazából nem tudok bunkó lenni. Zsigerből nem megy. Ami persze elég nagyképűen hangzik, de ne vess meg, Olvasó, ez tényleg így van. Kedves vagyok. Néha már-már azt hiszem, betegesen. No persze, vannak esetek, amikor csak úgy viccből beszólok valakinek, de az nem komoly, mert ugyebár ott van az a megjelölés, hogy viccből.

Mert milyen is vagyok én az emberekkel?

Átlagban leginkább jámbor. Szelíd? Mások ezt mondjuk balfa balféknek mondják, nem tudom mennyire jogosan, persze. De mitől jámbor valaki? Attól, hogy hallgat, ha beszélni kellene? Vagy ha hiányzik belőle a helyretevés képessége? >Így viselkedsz velem, odateszlek tehát, ahová való vagy, mondjuk ebbe a dobozba, vagy akár polcra, és utána nem is foglalkozom veled tovább.< Ehelyett én mit csinálok? Ha megtalálni vélem valami helyét, elgondolkodom a dobozok felett, ne máshová tegyem-e inkább, mert mi van, ha ott (a többi hasonló mellett) mégis rosszul érzi majd magát?

Rakosgatok, pakolgatok átmeneti helyekre, sosem véglegesítek. Így torlódnak körülöttem mindenek, anélkül, hogy együtt megtalálnánk a végleges, szilárd helyüket. Mert a dolgok állagának sem jó, ha állandóan csak folyamatban vannak, hányódnak erre-arra; fakulnak, porosodnak, romlanak.

Ekkor meg ekkor azt kellett volna neked mondanom, hogy most rögtön hazamegyek. Neked meg, hogy nincs igazad. Neked, hogy nem beszélhetsz így velem. Hogy mégis kinek képzeled te magad, hogy így viselkedsz velem? Hogy most elmondom mi történt, hallgass meg és ne vágj közbe. Hogy sajnálom, hogy nem gondolok rád úgy, ahogy kellene. Hogy hiányozni – na azt nem fogsz. És igenis, hogy alkalmas vagyok rá! És így tovább, és így tovább.

Nem, gyáva az nem vagyok. De még csak vérbeli gyűjtő sem – hiába a rengeteg alkalmas doboz, sem csoportosítani, sem raktározni nem tudok.

I.

Hónapok óta keresek. És azt hiszem körülbelül két hete jöttem rá, hogy ezek tulajdonképpen kulcsszavak. (Kifejezések? De mindenképpen kulcsok.) Olyasmi ez, mint a jelzők akkor; és valahogyan mégis más. Kényelmes dolog, ha jobban meggondolom, többre úgy néz ki most nem nagyon futja.

Szinte szavakra, a szavaimra estem volna szét?

És kulcsok – de vajon mihez?

A kincskeresők tudják, ebben az a tragikus(?), hogy ha találsz egy kulcsot, az nem a megoldáshoz, hanem rögtön egy újabb talányhoz vezet, amely egyben kulcs is a következőhöz és így tovább, és így tovább – egészen addig, míg a történet (ki)tart; egyáltalán, míg van ki (el)olvassa. Újraélje? Egyik rejtvény, mondhatni, így „nyitja” a másikat is. Vagy pontosabban: ajtókat, melyekbe mindig egy újabb kulcs illik. Egyfajta végtelenített sorozat. Fordulj csak meg: visszafelé tekintve, át az eddig kinyitott ajtókon mintegy „kép a képben” látszik minden; hasonló talán, mikor két tükröt egymással szemben felállítunk és mi magunk közéjük állunk. Mindig csak egyik oldalra nézve, de látva a másikat is.

És mi történik, ha nem érem el/meg a történet végét? Azt hiszem a kincskeresők ezért hagyományozzák a fiaikra a titkaikat. Megoldási lehetőségeket; a keresés szenvedélyét? Díszes-kacskaringós tollú kulcsokat, melyek nem nyitnak semmit, az utolsó ajtót (ha létezik) legalábbis hosszú ideig nem.

Kulcsok.

márciusban például szabálytalanság

áprilisban rontott nyelv

májusban visszafelé megírt történetek és rejtőzködés és felfeslő idő-tér-utcaszövetek

Kivonatok. Kulcs-kivonatok.

II.

Mit csinál a kincskereső, ha vége a történetnek? Nyugdíjba vonul? Azt, amit az olvasó – egy új történetbe kezd?